Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy minden embernek kétféle elméje van –, írja Berentés Éva az Érett személyiség című könyvében (Pro Personal Kiadó, 2012.) – az úgynevezett racionális, gondolkodó elme, amit ténymemóriának is szoktak nevezni, és az emocionális, vagyis érzelmi elme, amit érzelemmemóriának is nevezhetünk. Az UT konzultáción mindkettőre aktívan támaszkodunk.
Kétféle lenyomat az agyban
Amikor egy esemény megtörténik, akkor agyunk hippocampus része tényszerűen rögzíti azt, ami megtörtént, míg az amygdala az esemény által kiváltott érzelmet rögzíti és tárolja. Az emberi agyban tehát minden élmény kétféle lenyomatot hagy.
Az amygdala elsősorban védelmi funkciót lát el, vészhelyzetben jelez, amire a test stresszreakciót ad, például izzadni kezd a tenyér, felszalad a pulzus, szaporább lesz a légzés és éberebb a figyelem. Ez az állapot nagyon hasznos, hisz így készül fel a szervezet az önvédelemre. A problémát az okozza, hogy ez a pszichológiai kapuőr akkor is bekapcsol, ha valami pusztán hasonlít korábbi veszélyre. Egészen magzatkorunktól kezdve tárolódnak az érzelmi memóriában a veszélyesnek érzékelt történések, nagy részükről nincs is tudomásunk, de attól még ott vannak és vészriadót fújnak, amikor valami hasonló történik. Sőt, már akkor is, ha csak gondolunk rá!
Állandó készenléti állapot
Ez a fiziológiai, akaratunktól független jelenség az oka, hogy egyre több ember él folyamatos készenléti állapotban, a stresszhormonok kiválasztását csúcsra járatva, mert vagy tényleg történnek korábbi veszélyekhez hasonló események az életében, vagy ha nem is történnek, de aggodalmas gondolataiban lejátszódnak ezek. A valóságban pedig nagyon valószínű, hogy nincs is valós veszély, csak az érzelmi memóriában gyökerező emlékek produkálnak olyan védelmi reakciót, ami egykor védelmünkre szolgált, de ma már inkább csak ellehetetleníti, hogy jól érezzük magunkat.
Az agyunk tehát védeni akar minket, a veszélyérzet miatt csúcsra járatja a szervezetet, aminek a tartalékai egy idő után kimerülnek, és valójában pont ezért kerülünk veszélybe: elveszítjük az öröm érzésének képességét, folyamatos lehangoltság uralkodik el rajtunk és akár meg is betegedhetünk.
Aki már aludni sem tudott – UT konzultációs eset
Egy kliensem azzal érkezett, hogy egy ideje álmatlanság gyötri. Ahogy közeledik a lefekvés, egyre éberebbé válik, csak forgolódik az ágyban, ha nagy nehezen el is alszik, felriad és nem tud visszaaludni, mert azon aggodalmaskodik, hogy másnap nem tud dolgozni a fáradtság miatt. A konzultáción a munkájáról mesélt, majd eljutottunk a családjához és felrémlett néhány gyermekkori emlék. Felismerte az összefüggést mostani problémája és egy ismétlődő gyerekkori történés között. Az iskolában többször kinevették felelés során, mert erős tájszólással beszélt. Felidézte a szégyen érzését, ami akkor összekapcsolódott a nyilvános beszéddel. A munkahelyén nemrég kapott egy új feladatot, amivel együtt jár, hogy esetenként prezentálnia kell online, nemzetközi hallgatóság előtt. Hiába rögzült a hippocampusában, hogy a gyermekkor véget ért, hogy már nincs tájszólása és egyébként is minden külföldi kollégája akcentussal beszél angolul, a gyerekkori megszégyenülés lenyomata visszaköszönt érzésvilágában. A nyilvános beszéddel összekapcsolódott az amygdalában a veszély, és folytonos készenléti állapotban tartotta a szervezetét, ami miatt már aludni sem tudott.
Amikor egy korábbi, félelemteli helyzethez hasonlóba kerülünk, az agy hiába emlékszik a tényekre, az érzelemmemóriából feltörő akaratlan érzelmek sokkal gyorsabban és erősebben jelentkeznek, azonnali cselekvésre késztetve. Már a legkisebb hasonlóság is elég lehet ahhoz, hogy a veszélyérzet okozta érzelmi elárasztás átvegye az irányítást a tetteink felett.
Van megoldás: felszínre hozás + döntés + elmozdulás
Az UT konzultáción arra törekszünk, hogy a hangulatunkra és viselkedésünkre ható érzelmi emlékeket megkeressük, beazonosítsuk. Sokszor nincs róla tudomásunk és a konzultáción ér a felismerés, hogyan is hat egy múltbéli élmény a jelenünkre. Az érzelmi elme olyan emlékeket tárolhat, amiről a racionális elme egyszerűen nem tud, ráadásul képes olyan cselekedeteket beindítani, ami tudjuk, hogy nem tesz jót nekünk, de mégis csináljuk, mert erős a késztetés. Például túlevéssel, éheztetéssel vagy túledzéssel kínozzuk a testünket, függőségekbe esünk vagy agresszívan viselkedünk, lelkiismeretünk terhére is kiabálunk a szeretteinkkel és még sorolhatnám. Csupán attól, hogy megkeressük az összefüggést a jelen – múlt között és felszínre hozzuk a visszhangzó emlékeket, még nem várható, hogy az amygdalánk végleg leteszi a fegyvert. Az Ultrarövid terápiás módszerben a következő lépés, hogy megnézzük, hogyan tudjuk kisimítani magunkban ezeket az önkéntelen érzelmi viharokat. A cél, hogy többé ne jelentkezzenek a zavart okozó érzések olyan helyzetekben, amelyek nem jelentenek valós veszélyt.